Az úgynevezett „tudomány-események” a tudomány kommunikációjának nagyon hatékony formái. Ezek fizikai értelemben is valós találkozást jelentenek: a közönség és a kutató között nincsenek közvetítők, például fordítók, újságírók, szerkesztők. Magának a tudósnak a jelenléte indítja meg az igazi párbeszédet: nincsenek fordításból adódó hibák, hibás interpretációk és szűrők. A közönség olyan valakivel találkozik, aki aktuálisan részt vesz abban, amiről beszél.
Az utóbbi években két trend körvonalazódott a tudomány kommunikációjában. Egyrészt a kommunikáció egyirányú információátadásból egyre inkább összetett folyamattá vált, mely folyamat leginkább a tanulás, a párbeszéd és a részvétel kifejezésekkel jellemezhető. Másrészt a tudománykommunikáció a lehetséges extrák köréből kikerülve olyan entitássá vált, amellyel a kutatás kezdetétől számolni kell. A kutatást támogató szervezetek ugyanis egyre inkább már a pályázatban látni szeretnék a nagyközönség felé történő kommunikációra vonatkozó terveket.
Folyamatosan fejleszteni és tesztelni kell tehát azokat az új csatornákat, amelyeken keresztül a tudománykommunikáció új formái valósulhatnak meg. Az internet természetesen új utakat nyitott a kommunikációban: ma már letölthetők vagy élőben nézhetők komplett ismeretterjesztő előadások, műsorok és kísérletek. Emellett új, személyes találkozásra lehetőséget adó kommunikációs keretek is kialakultak, mint például a tudáspresszók, tudományfesztiválok és tudományhetek. Az eddigi tapasztalatok alapján ezek az úgynevezett „tudomány-események” a tudomány kommunikációjának nagyon hatékony formái. Ezek az események fizikai értelemben is valós találkozást jelentenek: a közönség és a kutató között nincsenek közvetítők, például fordítók, újságírók, szerkesztők. Magának a tudósnak a jelenléte indítja meg az igazi párbeszédet: nincsenek fordításból adódó hibák, hibás interpretációk és szűrők. A közönség olyan valakivel találkozik, aki aktuálisan részt vesz abban, amiről beszél.
Melyik kutató alkalmas a feladatra?
Sok olyan kutató van, aki örömét leli abban, ha ilyen eseményeken vehet részt. A személyes indíttatáson és örömön kívül egyéb okai is lehetnek annak, ha egy kutató előszeretettel kapcsolódik be az ilyen típusú rendezvényekbe: bemutathatja tudományterületét, és úgy érezheti, részvételével személyesen segíti elő azt a folyamatot, melynek végeredményeként a nagyközönség reálisabb képet kap az adott kutatásokról. Ugyanakkor vannak olyan megfontolások is, amelyek még ma is visszatarthatnak egy kutatót attól, hogy részt vegyen ilyen rendezvényeken. Ezek közé tartozik, hogy ez alatt az idő alatt kiesik munkájából, és munkatársai esetleg nem nézik jó szemmel, hogy ennyire aktívan részt vállal a tudomány kommunikációjában.
A tudomány-események szervezőinek szem előtt kell tartani azt a tényt is, hogy sajnos nem minden tudós alkalmas erre a feladatra, ezért - még ha késztetést is érez a feladat ellátására - előválogatásokon szükséges megbizonyosodni arról, hogy kiben vannak meg azok az adottságok, melyek az egyént jó előadóvá és sikeres kommunikátorrá teszik.
Mi szolgálhat a találkozás helyéül?
A tudományhetek és tudományfesztiválok helyeinek megválasztásában egyszerű szabályt követnek a szervezők: szó szerint el kell vinni a tudományt az emberekhez, ezért az ilyen eseményeket bevásárlóközpontokban, vasútállomásokon, parkokban, múzeumokban vagy akár az utcán rendezik meg. Ilyenformán nem az emberek keresik meg a tudományt, hanem a tudomány jelenik meg az ő mindennapi közegükben. Ennek több előnye van. Egyrészt nem csak azok találkoznak a tudománnyal, akik valamilyen szinten eleve érdeklődnek iránta (és ezért mennének el például egy előadásra). Másrészt az emberek a saját, megszokott környezetükben oldottabbak, érdeklődőbbek, nem érzik magukat egy számukra szokatlan szituáció miatt kényelmetlenül (például egy patinás intézet falai között). A semleges területen zajló kommunikáció jó eséllyel válik kiegyensúlyozottá, ami az információátadás hatékonyságát növeli.
A tudáspresszó még intenzívebb és „meghittebb” forma: a tudós informális keretek között beszélget a vendégekkel egy moderátor segítségével, aki rendelkezik bizonyos ismeretekkel az adott szakterületről. Nincs viszont hagyományos értelemben vett előadás, sőt lehetőség szerint a PowerPoint mankóját is mellőzni kell.
Az összeállítás alapjául szolgáló írás: Jan Riise: Bringing science to the public (Communicating Science in Social Contexts - New Models, new practices; 2008 Springer Science - Chapter 18. pp 301-309.)
