Készítő::
Kurkó Noémi
Publikálva:
2010. január 05. 21:18
A nemrég bemutatott és azóta már sokak által tesztelt Google Wave lehetővé tenné a kutatók számára azt, ami az eddig rendelkezésre álló eszközökkel nem volt elérhető: a szakemberek egymással is kommunikáló hálózatokba szervezhetnék azokat az adatokat, amelyek eddig különállóan léteztek, vagy legalábbis nem voltak ilyen szorosan összekapcsolva. A rendszer előnye, hogy nyílt forráskódra épül, vagyis a felhasználók maguk is a saját igényeik szerint módosíthatják.
A tudománykommunikáció napjainkban még mindig igen szoros kötődést mutat a nyomtatott, papíralapú formátumhoz, amelyből eredetileg kialakult: a kutatók egy részének meggyőződése, hogy az az igazi, ami papíron leírva is létezik. A világháló által nyújtott előnyöket emellett persze csaknem mindenki használja, de korántsem azzal a hatékonysággal, amit a ma elérhető webes eszközök elvileg már lehetővé tennének. A szakemberek többsége például ritkán él azzal a lehetőséggel, hogy a kutatási eredményeiből korábban létrehozott adatbázisait folyamatosan és mások számára is követhetően frissítse. Egy másik példa, amikor az adatok frissülnek ugyan, ez azonban két különálló – egy régi és egy új – adatbázist jelent, az viszont nincs dokumentálva, hogy az adatsorokat mely pontokon módosították.
Például egy publikációkban előforduló génneveket és a fehérjeszerkezetek jeleit rendszeresen ugróhivatkozásokkal lehetne ellátni, amelyek a génekhez és fehérjékhez rendelhető adatokat tartalmazó adatbázisokra mutatnának. A számítási folyamatok kimeneti eredményeit pedig ugyanígy hozzá lehetne kapcsolni a bemeneti adatokhoz: ebből egyrészt mindenki számára láthatóvá válna, hogy egy adott eredményt hogyan számolt ki a kutató, másrészt ellenőrző jelleggel is bárki megismételhetné a számításokat. Ha ezek az információk a keresőrobotok számára is elérhetővé válnak, azzal a tudományos eredmények egészen újfajta analízise alakulhat ki, sőt, idővel ez válhatna az általánosan elvárt módszerré – írja a Nature kommentárjában Cameron Neylon molekuláris biológus, a brit Rutherford Appleton Laboratory munkatársa. Neylon azok közé tartozik, akik 2009 júniusa óta már saját maguk is tesztelhették a fent említett problémák megoldásában igen ígéretesnek tűnő Google Wave tudományos célokra történő alkalmazhatóságát.
Hullámok: valós időben megjelenített változások
Számos olyan eszköz áll rendelkezésre, amelyek hatékonyan segítik az adatok minél jobb összekapcsolását - ilyen például a referenciák nyomonkövetését és rendszerezését segítő Delicious, vagy az új eredményekkel folyamatosan frissített Wikipedia. Ezek azonban néha csak körülményesen használhatóak, és ami a legnagyobb baj, az alkalmazások nem „beszélgetnek” egymással, vagyis nem lehet egy egységes, mindenki által egyszerre nyomon követhető felületre integrálni őket.
Épp ezt oldhatja meg a Google nemrég bemutatott új szolgáltatása, a Google Wave, amely a cég meghatározása szerint ahhoz fogható jelentőséggel bír, mintha az e-mailt ma találták volna fel (a rendszer egyelőre tesztállapotban van, vagyis még nem használhatóak ki teljesen a benne rejlő lehetőségek). A Wave többek között egyesíti magában az e-mailt és az azonnali üzenetküldést, emellett valós időben történő online együttműködési lehetőséget kínál a bejelentkezett felhasználóknak. Ezek külön-külön már eddig is elérhetőek voltak, a valódi újdonság azonban az, hogy az éppen alakuló dokumentumokat („hullámok”) a hozzájuk tartozó frissítésekkel együtt mindenki valós időben követheti nyomon (a Google Wave-ről bővebben olvashat például az [origo] Techbázis összefoglaló cikkében).
Két fontos újdonság a kutatóknak
Az egyik fontos új funkció, hogy a felhasználók által elindított hullámokat – amely tartalmazhatja például egy éppen készülő publikáció szövegét és teljes adatsorát is – hozzáférhetővé teszi a keresőrobotok számára. A robotok átvizsgálhatják a készülő szöveget vagy adatsort, például azzal az utasítással, hogy keressék meg a dokumentumban azokat a génneveket vagy fehérjeszerkezeteket jelölő kódokat, amelyek előfordulnak a nukleinsavak és a fehérjék háromdimenziós szerkezeti adatait gyűjtő fehérjeadatbankban (Protein Data Bank). Ha megvannak ezek a génnevek vagy fehérjekódok, a szöveg máris ellátható az adatbank meghatározott helyeire mutató linkekkel. Természetesen nemcsak hiperhivatkozásokkal egészíthetjük ki az újonnan készülő publikációt, hanem videókkal vagy a molekulák szerkezetét bemutató háromdimenziós ábrákkal is. Ezekben szintén képesek keresni a robotok, mi pedig a beérkező hullámokat fogadó fiók (inbox) „műszerfaláról” hangolhatjuk össze az eseményeket.
A kutatóknak is fontos másik újítás, hogy mivel minden hullámban rögzítésre kerül az összes változtatás, a publikáció elkészítésének összes lépése – az adatgyűjtés folyamata vagy egy grafikon megrajzolása – ellenőrizhetővé válik, és nemcsak a kutatásban résztvevők számára. Ha egy külső szakember (például egy bíráló), ellenőrizni szeretné, hogy a publikáció szerzői miként jutottak egy adott következtetésre, csak hozzáférést kell adni neki az adott hullámhoz: ebben aztán lépésről lépésre lekövetheti, hogy nem történt-e számítási hiba, vagy hogy hitelesek-e a kiindulási adatok (az esetleges csalások kiszűrése ezáltal szintén könnyebbé válhat).
A Google Wave további előnye, hogy nyílt forráskódú, vagyis bárki hozzátehet vagy átalakíthat benne dolgokat. Így a kutatók maguk is fejleszthetik vagy tökéletesíthetik, illetve személyre szabhatják a program kiegészítő eszközeit. Szeptember végén már a kutatók egy szélesebb köre kapott meghívót a Wave-hez, a tesztelés azóta folyamatosan zajlik. A rendszer igazi haszna azonban csak akkor fog megmutatkozni, ha valóban széles körben elterjed: elsősorban a kutatók újabb generációja lehet az, akiknek a program használata talán már alapkövetelmény lesz. Ehhez persze szükség lehet egyfajta nyomásra a publikációkat közlő újságoktól és a kutatásokat finanszírozó szervezetektől is, hiszen az egyre fejlettebb technológiai megoldások önmagukban vélhetően nem fognak komolyabb változást előidézni a tudománykommunikáció jelenlegi rendszerében – véli a Nature kommentárjának szerzője.
Forrás: Nature
